Idegen állatok nyomai

Taródi Luca: Egyszer végre fiatalok leszünk

Magány, idegenség, vad, szomorú kutakodás – így lehetne összefoglalni Taródi Luca költészetének világát. A kötet két mottóval indul, az egyik a Galaxisoktól, a másik Kovács András Ferenctől származik, s mindkettőben a létezés mint nem-létezés az egyik legfontosabb probléma: „egyre nehezebben tudom beleképzelni magam az életembe / egyre nehezebben tudom beleképzelni magam az életembe” – szól az első refrénje, a második pedig: „…mondd, mily emlékezet / rezzenti arcod, mely nem létezett?” Az ajánlás a szülőknek szól, kicsit talán dacból, kicsit kitárulkozásból: ez a ti gyermeketek.

„Holnap költözöm, ma felnövök előtte még gyorsan, / ha nem baj. Segítsetek, ki lett belőlem, és miből?” (Ablak – 19.) Gyakran a kétségbeesés lendülete viszi a verseket, de Taródi Luca racionálisabb, reflexívebb alkat annál, semhogy ez mindig így legyen. A versek epikusak, többnyire történetekből indulnak ki, azokat viszik át a líra területére. „Régiből építesz új házat, / amit a sajátodnak hívsz, / pedig idegen állatok nyomaiban taposol, / és úgy eszed a kenyeret, mintha kínálták volna.” (Költözés – 20.) Egyfajta történet indul el, de a folytatása egyáltalán nem az epika szabályaival történik, sokkal villódzóbb annál. A hétköznapi képiség (új házat) hamar átvált személyesebb, megjegyezhetőbb képiségbe (idegen állatok nyomaiban taposol), s ami nincs meg a „valóságban”, az meglesz így a költészetben – ez is a líra értelme, nem más.

A szociális viszonyok és a hagyomány agyonnyomják az embert, nem találja a maga szerepét, sőt, egyszerűen a helyét a világban. „miért hiszi mindenki, / hogy a távozás elhagyás is egyben, / és más nem hajtja, csak indulat?” (Kérdés – 40.) Miközben, gondolom, keresés lenne, illetve az is, és nem az indulat hajtja, hanem önmagunk megtalálásának vágya. Ez a vágy is fontos motorja Taródi Luca művészetének, nem a vágy általában, hanem az, amelyet az ő szavai formálnak meg.

Boldog, szomorú dal? De hát egyáltalán nem boldog, minden csak emlék, méghozzá melankolikus emlék, különféle helyek, amelyek eltűntek, de amikor megvoltak, akkor sem a boldogságot jelentették, nem felhőtlenek. „Mi más dolga lehet egy pályakezdőnek, mint hogy szomorú legyen? Hogy összegezze és lezárja mindazt, amit eddig maga mögött hagyott?” – kérdezi Tóth Krisztina a fülszövegben. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor természetesen semmi más dolga nem lehet, és persze megszabni sem lehet, hogy mi lenne a dolga. Mindazonáltal lehetne például szerelmes. Egy pályakezdő többnyire fiatal ember, nincs még harminc, és már mindenből kiábrándult, de valahogy úgy, mintha bele sem ábrándult volna még.

A világ nem úgy hiány, hogy valami, ami egykor megvolt, mostanra eltűnt, hanem egzisztenciális értelemben: soha nem volt meg. „Amikor letelt a három hét, / el kellett jönnünk a nyaralóból.” (Nyaraló – 54.) De hogy mi történt ott, azt nem tudjuk meg, következésképpen arra jutunk, hogy nem a boldog nyarat kellett otthagyni. A kötet hangulatát legjobban talán a Nem elég című vers közvetíti: „Egy ideje már semmi sem elég, / a csókok szárazak, a múlt heti szendvics / meg ugyanúgy néz ki, mint két hónappal ezelőtt.” (37.)

Végre, egyszer, amikor, egy ideje már és társaik strukturálják a verseket, mindegyre vissza-visszatérnek. Az emlékek, amelyekre visszanéz a beszélő, egytől egyig sebző emlékek, a vágy, hogy történjen vagy inkább összeálljon valami, mindig iszonyú szomj. „…kapkodva nő fel bennünk lassan az emlékezet” (Nyaraló – 55.), s a határozói igenév és a határozószó összekapcsolása ellentmondásos: ha kapkodunk, többnyire nem lassan tesszük. Mint az idézett Ablakban is látjuk, egyfajta hirtelenség is érzékelhető, és ez valóban gyermeki vonás, a türelmetlenség megképződése. Ugyanakkor újabb kétértelműség születik így, mintha a lírai alany valójában az emlékezet, nem a ma helyeit szeretné kitölteni, vagy pedig ez utóbbiakat csak úgy tudná, ha azokat már megoldotta.

Nagyon jó döntés, és akkor is az, ha nem tudatos, hogy semmilyen trauma nincs megnevezve, azon kívül, hogy „a szüleink 89-ben / értettek egyet először és utoljára.” (Nem elég – 37.) A versek azonban nem utalnak másra, alkoholizmusra, verésekre, zaklatásokra. Így az a benyomás alakul ki, hogy a trauma mindenestül belül van, és mindenre kiterjed. Amellé, hogy a pályakezdőknek szomorúnak kell lenniük, felvehetjük, hogy a költőknek jót tesz, ha egzisztenciálisan traumatizáltak.

Vajon hogyan értendő a cím? Talán úgy, hogy az a fiatal, aki gondtalan, az itteni fiatalok azonban mindannyian rendkívül gondterheltek: „egy aszfalton álló, üres üvegben / elmosódott lányok és fiúk teste / gyűlik össze, mint a fény” (Futás – 36.). Aki egyszer végre fiatal lesz, az nem az utcán iszogatva keresi a boldogságot, hanem máshogyan. Ahhoz azonban az kellene, hogy értelmet találjon az életének. És közösséget.

Csakhogy ez majdnem lehetetlen. Akikkel együtt iszol, csak jobb híján közösség. A kapitalizmus középosztálybeli fiataljainak pedig nincs remény, mármint, ha nem pusztán munkahelyet, fizetést és családot akarnak, hanem esetleg valamivel többet. Olyan nagyon nem lehet reménykedni semmiben, a szülőkön látszik, hogy mennyire nem. Mi pedig kik vagyunk? A szülők szkennelt változatai csupán?

Ezek persze elméleti kérdések. Taródi Luca költészete nem válasz abban az értelemben, hogy az igazságot hordozza, de igenis költészet abban az értelemben, hogy hitelesen hordozza a maga igazságát. A rossz – rossz, attól viszont máris jobb, hogy valódi művész néz rá. Mint ebben az esetben.

Taródi Luca: Egyszer végre fiatalok leszünk, Fiatal Írók Szövetsége, Apokrif Könyvek, 2022